Vajon Boszniába hányan utazhatnak évente? Hány olyan őrült lehet, aki egy nap felkel, és azzal a fantasztikus ötlettel ül le a reggeliző asztalhoz, hogy ő most fogja a sátorfáját, és kiruccan Boszniába turistáskodni?

Ezzel szemben hányan lehetnek azok, akik hirtelen vágya mondjuk Róma meglátogatása lesz, amit élete nagy vágyaként most hirtelen megvalósítanak? Hiszen Rómáról mindenki hallott, Róma minden szembejövő köztéri kútból is folyamatosan folyik, Rómában mindenkinek volt már legalább egy ismerőse, aki az egekig magasztalta a várost és nevezetességeit.

De hahó! Itt van szinte a szomszédban egy olyan ország, amiről senki se tud szinte semmit! Pedig nincs messze, Budapesttől 350 km sincsen a határ, még kávé és pisiszünet nélkül is letolható a táv!

Mi mindent tudunk azonban róla? Kiindulva egy átlagos földi halandóból (mondjuk belőlem), aki kb. az alábbiakat tudta, mielőtt nekivágott volna ennek a földöntúli valaminek, amire sokan Mordorként gondolnak:

• kocsi nélkül nem lehet oda eljutni, mivel nincsen semmiféle közvetlen tömegközlekedési lehetőség a két ország között. Ha meg nem parkol a ház előtt saját autó, akkor marad esetleg valami buszos kirándulás, bár nem nagyon terem minden sarkon pont Boszniába invitáló reklámszöveg (én inkább kihagyom a szervezett történeteket, nem szeretem ha terelnek mint egy birkát)…
• ott nem is olyan régen még lőttek, úgyhogy biztos még most is hátba támadnak mindenféle rosszarcúak egy kalasnyikovval, úgyhogy ha drága az életem, akkor nem megyek oda…
• telve van taposóaknákkal (ne nagyon játssz a PokémonGo-val, ez a Külügyminisztérium honlapján is szerepel, de tényleg!), úgyhogy egy útmenti pisiszünet elég józanító hatású lenne…
• valahol arrafele forgatták a Winnetou-t (már nagyon-nagyon régen)…
• a leginkább jólértesültek pedig még azt is hozzáteszik, hogy ott van európai Iszlám Állam bölcsője és mindenkit lepuffantanak aki arrafelé jár, meg különben is, elevenen felkoncolnak mindenkit aki nem igazhitű…

A fentiekhez hasonló hitben élve tengettem jómagam is mindennapjaimat korábban, és gyanítom hogy nem vagyok azzal egyedül széles e hazában, hogy Bosznia nevére egyből a nyolcadik kerület legdurvább bugyraira asszociálok.

Tudjátok, amit nem ismerünk, attól félünk. Amitől pedig félünk, arról sok okosságot tudunk összehordani, és messze elkerüljük még az esélyét is annak, hogy a valósággal kelljen szembesülnünk.

 Nézzünk hát szembe félelmeinkkel és hagyjuk, hogy amíg mások elmennek mondjuk Olaszországba hasat süttetni, mi inkább induljunk el Boszniába! Mit hozzatok magatokkal? Némi zsebpénzt (Eurót hozzatok, de nem kell annyira sok. Az ország olcsó és finom!). Elegendő továbbá, ha egy személyi igazolvány van még nálatok. Más nem is kell.

A Dinári-hegység Szarajevó és Mostar között

Egyébként Konvertibilis Márka a helyi pénznem, de Magyarországon egyetlen helyen váltanak ilyent legjobb tudomásom szerint (bár a múltkor láttam kiírva a budaörsi Tesco-ban hogy ott is van), úgyhogy marad az Euró mint váltópénz, amit mellesleg sok helyen – főleg éttermekben – elfogadnak.

Induljunk.

De hopp! Mielőtt átlépnénk a határt, nézzük meg, hová is megyünk!

Egy olyan országba, ahol kicsivel több mint 20 éve még polgárháború dúlt, ahol államalkotó nemzetiségek estek egymásnak (többnyire reguláris hadseregek hiányában), miután több évtizedes, évszázados viszonylagos békében való egymás mellett élés után egy kevés nacionalista a felszínre tudott hozni olyan ellentéteket, amely ismételten megmutatta, hogy az ember mennyire őrültté is tud változni nagyon kis idő alatt.  

De kik is azok a bosnyákok? Hogyhogy iszlám vallásúak? Miben mások, mint mondjuk a szerbek, vagy a horvátok? És egyáltalán: miért nem szívelik egymást ott a népek olyan szinten, hogy még fegyvert is képesek voltak egymásra fogni? A válaszhoz kicsit visszamegyünk az időben, egészen a török hódoltság idejéig, amely röpke 400 évig tartott az ország területén. 400 év pedig elég volt arra, hogy a korábban (eretneknek is tituált) katar bosnyák keresztény egyház hívei áttérjenek az iszlám hitre (mára a katar egyház teljesen eltűnt). A törökök kiűzését követően aztán eljött a XIX. és XX. század első fele, amely itt is számtalan felfordulást, területcserét hozott, a második világháború végéig nem is létezett önálló Bosznia, még Jugoszlávián belül sem ismerték el létét. Azt követően viszont Jugoszlávia önálló tartományaként az ország hadiipari központja lett (stratégiai okokból, elvégre az ország közepén fekszik, ahova nehezen jutnak el a gaz kapitalisták, majd a még gazabb Sztálinisták – mint tudjuk, többek között Rákosit különös barátság kötötte Jugoszláviához, olyan szinten, hogy a határra még egy aknákkal megszórt vasfüggönyt is képes volt lefektetni. Ami aztán hamar tönkre is ment…). Ahogy Jugoszláviára általában, a bosnyák területekre is jellemző volt a viszonylagos jólét, azonban a színfalak mögött a nemzetiségi ellentétek ott feszültek, amelyek Tito halálát követően sajnos elkezdtek felszínre törni.

Egy szarajevói kocsma feletti felirat...

A Szlovéniában elkezdődött kiválási hullám aztán Boszniát is elérte: a szerb központosítási törekvésekkel szemben a bosnyák és horvát lakosság a szavazóurnáknál nyilvánította ki nem tetszését. A boszniai szerbeknek viszont pont ez nem tetszett és válaszul megalakították a Boszniai Szerb Köztársaságot, ami aztán véres polgárháborúhoz vezetett. Nagyrészt a horvátok és a bosnyákok egymás mellett, a szerbek ellen harcoltak ugyan, de a horvátok némi hatásszünetet tartottak a „testvériségben”, amikor olykor meg pont a bosnyákokat kezdték el lőni (ennek eredménye lett pl. a mostari híd tök értelmetlen felrobbantása is).

Csak Szarajevó ostroma 14 ezer halálos áldozattal és 50 ezer sebesülttel járt. Vannak olyan számítások, miszerint a háborús évek közel 140 ezer halálos áldozattal jártak az országban (forrás: Stefano Bottoni, A várva várt nyugat, 274. oldal).

A háborút követően egy egységes állam jött ugyan létre, azonban két területre osztva, lényegében két kvázi független államot létrehozva, ahol még a hadsereg is külön irányítás alatt áll. Az államszervezetet próbálták kicsit demokratikussá tenni: az állam három elnökét négy évre választják, az egyes nemzetiségek egyet-egyet, akik minden 8 hónapban cserélik az elnöki széket.

 Bosznia-Hercegovina felosztása. Lilával a Boszniai Szerb Köztársaság, kékkel a bosnyák-horvát igazgatás alatt álló országrész. Forrás: Wikipedia

 Elnézve a 2013-as népszámlálást követő nyilatkozatokat, ahol a Boszniai Szerb Köztársaság prominens személyiségei a felmérési metódus hibáira hivatkozva nem fogadják el az összeírás során keletkezett számokat, látható, hogy továbbra is megvannak az országon belüli ellentétek (forrás: http://www.balkaninsight.com/en/article/new-demographic-picture-of-bosnia-finally-revealed-06-30-2016). A számok ugyanis azt mutatják, hogy 1991-hez képest a bosnyákok részaránya már meghaladja az 50%-ot az országban. Tendencia tehát, hogy a főként iszlám vallású bosnyákok egyre inkább előtérbe kerülnek, elsősorban a nagyobb városokban, így Szarajevóban is.

A mellékelt térképeken mindenesetre az látszik, hogy a bosnyákok aránya a Boszniai Szerb  Köztársaság területein nagy mértékben lecsökkent, a háború alatt (és valószínűleg utána is) a bosnyákok jelentős része inkább úgy döntött, hogy a szerb területeket otthagyja, ezzel egy etnikailag szinte egyöntetű Boszniai Szerb Köztársaságot hagyva maga után.

 Bosznia-Hercegovina nemzetiségi megoszlása (1991). Forrás: Wikipedia

  Bosznia-Hercegovina nemzetiségi megoszlása (2013). Forrás: Wikipedia

Az ellentétek máig ott feszülnek a társadalomban. Ugyan jelenleg nem látszik fegyveres konfliktus kialakulásának veszélye, középtávon azonban van esély a területi egység felszakadására, a Boszniai Szerb Köztársaság kiválására, amelynek igénye társadalmi szinten folyamatosan ott lappang a köztudatban.

És még egy érdekes adat: a daytoni egyezmény olyannyira bonyolult államszervezetet hozott létre, amelynek működési költsége az állami költségvetés felét felemészti úgy, hogy közben az EU átlag 29%-án áll az egy főre jutó GDP tekintetében, ami bőven alulszárnyalja a legszegényebb EU tagok (Bulgária, Románia) értékeit is.

Ami munka pedig van, az sem egy modern gazdaság képet mutatja: inkább egy agrár-ipari ország, ahol az agráriumban dolgozók aránya feltűnően magas, illetve rengetegen dolgoznak a fekete- és szürkegazdaságban, valamint nagyon sokan mentek külföldre egy jobb élet reményében, miközben odahaza a munkaképes lakosság 46%-a volt munkanélküli 2013-ban (forrás: Stefano Bottoni, A várva várt nyugat, 300. oldal).

Gazdasági bajok tehát vannak. A gazdasági problémákból eredő munkanélküliségnek pedig sajnos a velejárója az, hogy a népesség egy része könnyebben rávehető szélsőségesebb eszmékre. Talán kevesen tudják, hogy már a háború során többszáz külföldi fanatikus iszlámista harcos, "mudzsahedin" érkezett az országba, akiket azonban a többségi iszlám lakosság már akkor sem nézett jó szemmel. És ugyan merülnek fel mendemondák egyes iszlamista körök radikalizálódása kapcsán, politikiai szinten radikalizálódásról nem beszélhetünk (forrás: http://www.bbc.co.uk/hungarian/balkans_muslims_hungarian/3.shtml).

Ami viszont tény: elsősorban a fiatalok körében kezd teret hódítani az idősebb korosztály kulturális szemléletével való szembefordulás. Ennek keretében egyre több fiatal kezdi el követni a tradicionális iszlám vallási szokásokat (alkoholtól való tartózkodás, nőknél fátyol, burka használata) (forrás: Stefano Bottoni, A várva várt nyugat, 307. oldal).

Szaravejóban jelenleg is az 1980-as években készült Tatrák futnak, rájuk férne egy kis felújítás.

Mit látunk viszont az utcán? Mi az, ami elsőre szembetűnik egy magunkfajta, eddig főként nyugati körökben mozgó utazónak, aki Boszniával elsőként találkozik?

Elsőként a szembesülés egy évtizedekkel ezelőtti világgal. A határ és a főváros közötti út mentén szinte végig látható a vidéki Bosznia szegénysége, elmaradottsága. Az út mentén sok a szemét, a települések láthatóan szegények, az épületek egy jelentős része pedig – afféle boszniai „hungarikum” szerint – a csupasz téglafalat mutatja a külvilág felé. Hogy miért nem vakolnak és festenek le sok-sok házat, az rejtély számomra. A háború nyomaival mindenesetre már alig lehet találkozni a fő közlekedési utak mentén, igazából egy kézen összeszámolhatóak a régi idők mementói.  Sok viszont a régről ott maradt Jugoszláv gépkocsik, vagy a Németországból beimportált régi Mercedesek is gyakori használói a helyi utaknak.

A főutak minősége viszont nem rossz, sőt, ha valaki esetleg járt Magyarországon az 1-es számú fő közlekedési úton, akkor felmerülhet benne az a kérdés, hogy ugyan hogy lehet, hogy idehaza egy főút rosszabb állapotú, mint a jóval szegényebb Bosznia hasonló útjai? Szarajevótól délre és északra egyébként megindult az autópálya építése is, a déli része hozza is egy autópályától elvárható minőséget. Érdekes különben a boszniai autópálya honlapja, ahol a lakosságot mintegy tanítják az autópálya helyes használatára. Látható, hogy egy ez nagy újdonság az országban. Az alábbi térképen látható a meglévő és tervezett nyomvonal:

 Bosznia-Hercegovina tervezett autópálya hálózata. Forrás: Wikipedia

Ha megépül, az biztosan rengeteget lök majd a helyi idegenforgalmon is, nem beszélve arról, hogy a Magyarországról Horvátország déli tengerpartjára igyekvők számára mekkora előnyt fog ez majd jelenteni, ha majd végre nem kell Horvátország felé kerülni. Nagy kérdés azonban, hogy a Szarajevó – Mostar közötti távot miképpen fogja az autópálya megtenni. A Dinári hegység ugyanis ott húzódik, a jelenlegi út is éppenhogy elfér a hegyoldalban. Biztos, hogy rengeteg alagútra és viaduktra lesz szükség, de vajon megoldható-e az, hogy jelentősebb környezeti károsítás nélkül épüljön majd meg a pálya úgy, hogy a majdani, várhatóan jelentősebb Neretva völgyi idegenforgalmat nem söpri el az autópálya csúf látványa?

És ha már a Neratva völgyről beszéltünk: hihetetlenül szép, szinte érintetlen természet, ami fogadni tudja az arra járókat. Egy hatalmas méretű katlanról beszélünk, amelyet a Neretva folyó vájt ki magának, létrehozva egy mély völgyet, amelybe a hatalmas hegyoldalak szinte függőleges falként esnek be. Az odalent zúgó folyómeder, valamint a hatalmas, többezer méter magas hegyek kettőse végighúzódik az ország Szarajevótól délre lévő vonalán. Hihetelenül szép látvány, amelyet egy magamfajta hazánkfia, aki eddig az erdélyi, szlovákiai és osztrák hegyeken kívül nem is sejtette, hogy hasonló távolságban, dél felé haladva hasonló tájképpel találkozhat.

Szarajevói életkép. Azért a panelek ott is otthon vannak.

Állítólag Sir Edmund Hillary mondta azt arra kérdésre, hogy miért is mászta meg a Mount Everestet, azt válaszolta, hogy „azért, mert ott van”. Hasonló érzések kerítenek engem is hatalmába, hogy ha egy magas hegység lábához jutok. Különösen rám tört ez az érzés Boszniában, ahol a hegyek egyre csak azt suttogták és suttogják mindenféle hangok máig nekem, hogy „gyertek, gyertek!”.

Felmerül hát a kérdés: lehet-e erre felé a hegyekben túrázni? Vannak-e egyáltalán jelzett túraútvonalak, és egyáltalán: mi van az aknákkal? Az első kérdésre a válasz, hogy igen, vannak túraútvonalak, amelyek mentén – a leírások szerint – nyugodtan lehet kirándulni, aknák ezeken az útvonalakon nem veszélyeztetnek minket. Egyes források szerint 2025-re tervezik az ország teljes aknamentesítését (forrás: http://twenty-somethingtravel.com/2016/09/hiking-road-tripping-bosnia-avoid-land-mines/) ami viszont elég furcsa nekem, hiszen pár éve még olyanokat lehetett hallani, hogy azért ez jóval több időt fog igénybe venni. Ha túrázni akarunk, akkor az országban vannak lehetőségek (ezen a honlapon össze van foglalva néhány útvonal: http://www.wikiloc.com/trails/hiking/bosnia-and-herzegovina) de azért valljuk meg, nem a magyarországi viszonylatokat kell alapul venni, nálunk szinte túraösvény-dzsungel van Boszniához képest. Másik oldalról viszont hihetelen szépségekben gyönyörködhetünk:

Hegyvidéki táj Bosznia-Hercegovinában. Forrás: http://www.sidetracked.com/bosnia/

Sajnos személyesen ezeket eddig nem sikerült felkeresnünk, de az biztos, hogy ez egy olyan hely, ahova – csak a képek alapján is – el kell még mennünk.

A túraútvonalakon kívül az országban három Nemzeti Park is van, az egyikük (Kozara Nemzeti Park) a magyar határhoz egészen közel, Budapesttől 4-5 óra autózással elérhető. Ha pedig a Plitvicei tavaknál járunk Horvátországban, nem kell sokat menni onnan, hogy a bosnyák oldalon az Una Nemzeti Parkba jussunk. Az ország harmadik Nemzeti parkja pedig a montenegrói határ mellett található (Sutjeska Nemzeti Park).

Ha már ennyit beszéltünk a természeti látnivalókról, ideje a jelenkori társadalmat is megvizsgálni, és bekukkantani a fővárosba, Szarajevóba.

Szarajevó egy gyönyörű természeti környezetben fekvő, 275.000 fős város (80%-ban bosnyák lakossággal), amelyet Budapesten a budai oldalhoz tudnék első benyomásra hasonlítani.

 Szarajevó látképe. Forrás: Wikipedia

A hasonlóság nem véletlen: a város egy völgyben fekszik, körös-körül hegyek határolják, ami sajnos a délszláv háború idején a város hátránya volt: a szerb tüzérség könnyedén tudta lőni a várost…

Mára a háború nyomai nagyrészt eltűntek. A belváros, valamint a város közepén átnyargaló folyó (Miljacka) mentén felújított, színes épületek váltakoznak modern, XXI. századi üveg irodaházakkal. Mi volt az első benyomás a városról? Csak pár szóban:

• pörgő, nyüzsgő nagyváros
• modern és régi építészet találkozása
• kultúrák olvasztótégelye
• fiatalos, telve élettel

Bővebben kifejtve: a városban jól megfér egymás mellett a tradíció és a modernitás. Elsőre nagyon szokatlan látvány a megannyi mecset mellett sorakozó irodaházak látványa, nem beszélve a gyakorta felcsendülő müezzinek hangjáról, hiszen Európában járunk, szinte alig léptük át a magyar határt! Hihetetlen kulturális sokként ért a templomok harangzúgását követő müezzinek hangja a szélrózsa minden irányából, miközben egy sarki bisztróból Lady Gaga száma szólt. Szintén nagyon szokatlan a hölgyek viselete: nagyon sokan hordanak ugyanis fátylat (ilyen-olyan színben tündökölve), a legszembetűnőbb jelenség mégis a burka volt: mintha egy olyan arab országban járnánk, ahol nagyon szigorúan veszik az iszlám vallás előírásait. Pedig ez itt Európa szinte közepe, ahol nagyon furcsának tűnik egy magunkfajta utazónak ez a kulturális különbözőség, alig eltávolodva a magyar határtól. Még különösebb számunkra az, amit a burka mellett/felett hordanak: gyakran sétálnak ugyanis elég drágának tűnő táskával, napszemüvegben, nem beszélve a néha előbukkanó okostelefonokról és az egymás után készülő szelfikről. Nagyon furcsa kettősség. Fentebb már írtam, hogy az utóbbi években kezdett teret hódítani ez a viselet. Szállásadónk véleménye szerint ennek hátterében nem csak az áll, hogy a fiatalok ezzel mintegy „lázadnak” az idősebb generációkkal szemben, hanem – hangsúlyozom, állítólag – a Közel-Keletről is csurran némi pénzmag azoknak, akik ilyen viseletben jelennek meg az utcán. Hogy ez mennyire helyi városi legenda, az egy jó kérdés.

Szarajevót körülölelik a hegyek.

Szarajevóban kötelező látnivaló a helyi bazár. Mintha egy török bazárba csöppenne az ember, étel és ital illata mindenütt, rengeteg ruha és ékszer, és sok-sok itt pihenő helyi lakos, akik vízipipa mellett beszélik meg az aznapi eseményeket. A helyi ételekről elmondható, hogy nem vegetáriánusoknak való vidék: Pljeskavica minden mennyiségben, ami sertés, marha és bárányhús keverékéből grillezett hús. Amit mondjuk Ajvárral kérünk, frissen elkészített burek társaságában. Ha másért nem, ezért érdemes Boszniába menni. És ne feledjük, hogy az árak megfizethetőek, még a frekventáltabb helyeken is bőven 1000 Ft körüli összeg körül, vagy az alatt kapunk akkora adag húst és köretet, amit idehaza szimplán dupla adagként számolnának el. És bizony ott nem olyan ízvilág fogad, mint itthon a sarki gyrososnál. A kettő össze sem hasonlítható.

Az étel, ital, a szállás megfizethető, olcsóbb, mint Magyarországon. Kérdés azonban, hogy ez meddig lesz így? Jelenleg ugyanis az ország idegenforgalma még nagyon gyermekcipőben jár, talán egyedül Mostar az, ahova – a horvát tengerpart közelsége miatt – elmerészkednek külföldi turisták. Az ország más részeire ez még nem annyira jellemző, ahogy a főváros sem volt ellepve turistabuszok özönétől. 2014-ben a Szarajevóba látogatók száma 308 ezer fő volt (Budapesten ugyanez közel 3 millió fő), az ország egésze is csak 2015-ben lépte át az 1 millió fős idegenforgalmat. Mindazonáltal a turisták száma folyamatosan növekszik, 2010 óta közel kétszeresére nőtt az országba látogatók száma.

Úgyhogy ha arra vágytok, hogy ne szelfibotok kerülgetésével kelljen méregdrága sört innotok egy kirakatbábuvá lett sugárúton, hanem találkozni akartok a „régi” balkáni hangulattal (és árakkal), akkor most menjetek, amíg nem késő!

Nézzünk el Mostarba is: ha másról nem, a híres híd kapcsán mindenki hallott már róla, sőt talán még Csontváry képe is ismerős lesz róla:

 Mit látunk ott ma? Aki itt is háborús nyomokat keresne, akkor szólok, hogy elkésett. Nagyon kevés épülettel találkozhatunk, amely viseli a háború sebeit, inkább itt érezni azt, ami addig Boszniában kimaradt: a nagyipari turizmus nem túl hálás örökségét: a tömeget. Itt már érződik a tenger közelsége, számtalan busz és rengeteg turista hömpölyög Mostar elég kis területű főutcáján, hogy aztán a roppant keskeny hídon átpréselve tudjon a folyó másik oldalán ugyanolyan hűtőmágnest vásárolni magának, mint odaát. A város ebből a szempontból kisebb csalódásként ért fel, azonban nem tagadhatjuk ennek előnyös oldalát. Központi része ugyanis teljesen megújult, szép, tiszta, rendezett utcák fogadják az arra járókat, ami – figyelembe véve az ország gazdasági és munkanélküliségi adatait – a turizmus kiaknázása nélkül nem nagyon ment volna.

Nagy turista-látványosság a hídról való leugrálás

Bosznia-Hercegovina számunkra sajnos egyelőre csak ennyit jelentett, mennünk kellett tovább dél felé, át a határon. Viszont ez a 2 nap elegendő volt arra, hogy rádöbbenjünk arra, hogy eddig teljesen tévképzetben éltünk a Balkán ezen régiója kapcsán. Nem öltek meg az út során, nem is robbantunk fel, és nem is raboltak ki mindenféle útonállók. Ehelyett találtunk egy kulturálisan nagyon más képet mutató, érdekesebbnél érdekesebb, felfedezésre váró helyszíneket kínáló országot, hihetetlenül szép természeti környezettel, amely méltánytalanul elfelejtett, „lesajnált” része Európának. Pedig itt minden van, amire egy egyszerű utazó vágyhat:

• hegyek, völgyek, gyönyörű természeti látnivalók
• prosperáló, „multikulti” főváros (a szó pozitív értelmében)
• kulturális másság, nem kell sokat menni itthonról, hogy egy teljesen más világa csöppenjen az ember
• általában véve vendégszerető emberek
• egyelőre még nem beszélhetünk turista-paradicsomról sem, ami pozitív értelemben számos dologban megnyilvánul

Bosznia tehát egy olyan ismeretlen gyöngyszeme térségünknek, ahova mindenkinek ajánlom, hogy menjen el és nézze meg saját szemével. Itt arra is gondolok, hogy mai világunk hangos a különféle előítéletektől és sajnos nagyon jellemző más népek kulturális hagyományainak lenézése. Nem kell sokat mennünk viszont ahhoz, hogy megismerjünk egy, a miénktől sok tekintetben eltérő háttérrel rendelkező kultúrát, amely mintegy átmenetet képez a nyugati és a keleti világnézet között. Jobb világban élnénk, ha minél többen kelnénk útra és körülnéznénk a világban úgy, hogy ennek során ne csak az általunk ismert és biztonságosnak vélt körökben mozognánk. Szüleinknek ez kevésbé adatott meg, nekünk viszont itt van a lehetőség, használjuk ki, amivel talán az idősebb generációra jellemző olykor nagyon előítéletes hozzáálláson is tudunk lassan változtatni.

Bosznia ugyanis kulturálisan távol van tőlünk, és mégis milyen közel van hozzánk. Végezetül egy kis ízelítő a helyi kortárs zenéből: