Tegye fel a kezét, aki amennyiben hallott, vagy olvasott már bármiféle útleírást, vagy turisztikai ismertetőt Montenegróról (vagy helyi nyelven Crna Gora, ami fekete hegyet jelent), ne találkozott volna a következő hívószavakkal:

• csodaszép tengerpart
• olcsóság (Horvátországhoz képest)
• meghitt, romantikus tengerparti séták
• gyönyörű hegyvidékek
• fantasztikus kulturális örökség
• turisztikailag még fel nem fedezett, ezért most kell menni, amíg még annyian nem járnak oda
• …

A sort folytathatnám hasonszőrű kijelentések sokaságával, lényeg, hogy egy magára valamit is adó turista/utazó (kívánt rész aláhúzandó) számára kihagyhatatlan desztinációról van szó. És nem lehet teljes az élete, ha nem satírozza ki ezt az országot a „na, itt is voltam már!” térképéről (ami lehet akár fejbeli, akár digitális (Google biztos alkalmas erre a mulatságra), de hallottam már olyat is, hogy valaki direkt tart odahaza egy térképet, amelyen rendre kisatírozza a már megjárt (jobb esetben végigjárt) országokat).

Mielőtt ugranánk egy fejest Montenegró szívébe és leellenőriznénk a fent kiragadott példamondatok helyességét, egy kicsit beszéljünk magáról az országról. Ha esetleg Wikipédián nevelkedtél vagy fejből tolod az ország történelmét, nyugodtan ugord át ezt a részt. Mivel azonban az ember alapvetően egy lusta fajzat, és nem nagyon szeret a szövegben előbukkanó külső linkekre klikkelgetni (más ablakra átevickélni meg pláne), ezért egy rövid copy-paste a Wikipedia kapcsolódó oldaláról. Vagyis hopp, korrigálom is magam: lenne copy-paste, ha lenne ott olyan információ az országról, aminek második mondata után ne menekülne el az oldalról a Kedves Látogató. A száraz tények sokadik leírása, hogy pl. mi a fővárosa, vagy hogy a volt Jugoszlávia egyik tagállamáról van szó, úgy vélem tök fölösleges, annyi alapműveltség gyanítom mindenkiben megvan, hogy ezekkel mind tisztában legyen. Sokkal érdekesebb viszont az a térkép, ami a Wikipédián található, és az etnikai megoszlást mutatja 2003-ban:

                           Nemzetiségi megoszlás (2003).                     
                           Forrás: Wikipedia

És elérkeztünk egy elég kényes kérdéshez: kik is azok a montenegróiak? Azaz hogyan ismered föl, hogy egy montenegróival vagy egy szerbbel (bosnyákkal, albánnal, stb. de utóbbiak jelen esetben annyira nem lényegesek) állsz szemben? Hozzánk hasonló, kívülről jött utazó (vagy turista, amelyik szimpibb) számára ez egy kb. megoldhatatlan feladat: ha a külsőségekből indulunk ki, különbséget nem látunk (mindenkinek van szeme, orra, sőt, még az arcforma sem szignifikánsan különböző). A nyelvből kiindulni pedig úgysem fogunk tudni, mivel a horvát, szerb, vagy egyéb szláv nyelven elejtett „Kérek egy korsó sört” mondatunkra adott válasznál már úgysem fogunk se köpni, se nyelni, akármilyen helyi nyelven is válaszolnak, az nekünk kínai lesz. Érdekesebb kérdés, hogy a helyi népek minek is tartják magukat. Rendkívül mélyreható kutatásaim során 2 (azaz kettő) kompetens személy véleményét hallottam a témában (és ebből a sokaságból már lehet statisztikát számolni mint tudjuk). Az egyik egy magát montenegróinak valló, Montenegróban élő hölgy volt, aki váltig állította, hogy a két nyelv más, a két nép egymástól különböző. A másik, egy magát szerbnek valló, Szerbiában élő hölgy pedig azt vallotta, hogy a két nyelv között nincs különbség, a két nép voltaképpen egy és ugyanaz. Két olyan vélemény, amelyek között közös álláspont kialakítása, vagy legalábbis békéltető szempontú közelítés azt hiszem hasonló sikerrel kecsegtet, mint mondjuk egy szlovák-magyar közös szemléleten alapuló történelemkönyv kiadásának lehetősége. Szóval mint látjuk, az ország hozza azt a jó kis európai szemléletmódot, amelyet a legtöbb ország sajátjának mondhat (hogy aszongya „nekem van igazam, téged meg se hallgatlak, mindenki más meg bekaphatja”). A térképre ránézve azért látszik az elég markáns megosztottság: van az ország belső, elsősorban a hegyvidéki, de nem a határmenti területe, ahol a magukat montenegróinak vallók élnek többségben (a teljes lakosság közel fele, 45% vallja magát montenegróinak), a tengerpart szűk határvonala, illetve a horvát, bosnyák, szerb határ mentén szinte végig a szerbek vannak többségben (a teljes lakosság 30%-a). Furcsa viszont az anyanyelv részaránya, itt már a szerb van az első helyen és csak utána jön a montenegrói (43% és 37%).

És mielőtt beletörődnénk ebbe a megosztottságba, tekerjük vissza kicsit az idő kerekét még régebbre, egészen pontosan 1991-be, és hasonlítsuk össze az alábbi térképet a fent citálttal.

                          Nemzetiségi megoszlás (1991).                      
                          Forrás: Wikipedia

Furamód különleges, nemdebár? Nézzük csak meg a számokat:

1991: a magukat szerbnek vallók aránya 9,34%

2003: a magukat szerbnek vallók aránya 31,99%.

Mi folyik itt? Mi történt 10 év alatt? Népszaporulat kilőve, minimális mértékben változott a népesség száma. Hirtelen kitódult az országból több tízezer montenegrói és a helyükre szerbek érkeztek? Nem, a vándorlási különbözetben sem volt nagy változás.

Érdekes kérdéseket vet tehát föl az ország gazdasági és politikai berendezkedése. A Jugoszláv éra alatti időszakról sajnos elég szűkszavú információk vannak az itthon elérhető szakirodalomban, annyit lehet tudni, hogy az indusztrializáció megindulása mellett megalakult a Montenegrói Egyetem, de kb. ennyi amit szűkszavúan említeni érdemes. Jugoszlávia felbomlásának idején a többi volt tagállammal szemben nem volt meg vezető politikai szinten az elszakadás igénye, sőt, a háborúban a szerbek oldalán vettek részt. Ezt megelőzően 1992-ben referendum is szólt az ország elszakadásáról. A választást bojkottálták a muszlimok, az albánok és a keresztény közösségek, ami azért mutatja, hogy nem volt (és valószínűleg ma sem) fenékig tejfel az élet ebben az országban (mielőtt külföldre eltévelyedő hazánk fiai belekezdenének a „máshol minden jobb” mesébe). A referendumon a szavazásra jogosultak 66%-a vett részt, ami kicsivel kevesebb, mint a népszámlálás montenegrói és szerb lakosság együttes részaránya, ez alapján megkockáztatom kimondani, hogy a bojkott a többi népcsoport részéről elég sikeres lehetett. A végeredményt pedig elég sok ország vezetője megirigyelhetné, amelyek mindenféle roppant fontos(nak tartott) kérdésről tudnak szervezni vicces és kevésbé vicces népszavazásokat: a választók 96%-a a bent maradás mellett döntött.

Eléggé más oldalát mutatja ez a délszláv válságról alkotott eddigi ismereteinknek. Ugye eddig nagyrészt azt hallottuk, hogy mindenki eszeveszett tempóban igyekezett búcsút mondani a korábbi testvéri szeretetnek, ahogy az apuka öregedni kezdve kezdett egyre inkább elhülyülni. Ez főleg Tito halála után Milosevic roppant nagy politikai érzékről tanúbizonyságot tevő nyilatkozataiban és tetteiben manifesztálódott, ezt megelégelve inkább a gyerekek jobbnak látták ha elköltöznek hazulról. De mi lehetett az oka, hogy a Montenegróban élők ennyire máshogy látták a helyzetet? Ők miért nem akartak elcuccolni otthonról? Ebben nagy szerepet kapott az akkor regnáló montenegrói hatalom, élén Momir Bulatovic, akit Milosevic bizalmi emberének tekintettek (forrás: Stefano Bottoni: A várva várt nyugat, 288. o.). És igen érdekes, hogy ugyan 1991-ben a lakosság túlnyomó része montengróinak vallotta magát, mégis a Szerbiában maradás mellett döntöttek.

                           A Kotori-öböl

A háborút követően, majd az 1999-es Szerbia elleni nemzetközi nyomás hatására viszont egyre inkább megszaporodtak az elszakadási törekvések az országban, miután elkezdték megelégelni Belgrád oroszbarát politikáját és azt, hogy 1999-ben szimplán lebombázták a főbb infrastruktúrát az országban. Mindez aztán a 2006-os újabb referendumhoz vezetett. Ekkor egy újabb népszavazáson dönthetett a nép, hogy megpróbálkoznak-e a csodával (kb. 2 magyarországnyi megyényi területű ország, ahol a hegyeken és a tengerparton kívül kb. nincs semmi) és saját lábra állnak, vagy maradnak továbbra is a Nagy Testvér ölelésében? Nem mondhatjuk, hogy a szavazás elég egyöntetű lett volna: a szavazásra jogosultak 86,5%-a ment el szavazni, közülük 55,5% szavazott az elszakadásra, azaz kb. a lakosság fele-fele arányban szavazott az elszakadás mellett vagy ellen. És itt jön a képbe az a fentebb már taglalt kérdés is, hogy hirtelen hogyan lett a szerbek részaránya ennyivel magasabb, mint 10 évvel korábban?

Nem egy biztos politikai alap az biztos, mindenesetre az ország önállóvá vált. Hogy aztán ezt megbánták-e vagy sem, az egy jó kérdés.

Ahogy fentebb is említettem, az országban sok minden nincs, amire egy fejlett (vagy fejletlen, ha mondjuk az a heppünk, hogy bányászni akarunk és minden mást e mögé utasítunk) gazdaságot alapozni lehetne. Vannak hegyek. Sok. Elég magasak. Ami további problémák okozója, lásd kicsit odébb. Meg van tengerpart. Hosszú, szép látnivalókkal, ami talán még kevésbé ismert, a turisták ugyanis nagyrészt megállnak Horvátországnál, lejjebb már nem merészkednek (legalábbis az ország önállósodásakor még ez volt a helyzet).  Az új ország kormánya pedig a hegy és tengerpart kettősre alapozott gazdaságfejlesztés kapcsán (mivel más úgysincs) elég hamar rávágta a megoldást, amelyet sajnos a legtöbb magyarországi település is az egyetlen kitörési pontnak tekint, és amitől egy józan paraszti ésszel rendelkező ember sírva menekül: alapozzunk a turizmusra! Rá is feküdtek erre az elmúlt 10 évben rendesen. Hogy máig hova jutottak? 2016-ban azt mondom, hogy elég messzire. Legalábbis a maguk módján. A statisztika is ezt mutatja: míg az elszakadás évében cirka 790.000 külföldi turista látogatott el az országba, addig 2015-re ez a szám majdnem megkétszereződött (1.560.000 fő). Nem véletlenül merül fel bennem a kérdés: tuti ezt akarták?

         A tenger és a hegyek kettőse. Ez a látvány egész Montenegróra jellemző.

És akkor itt térjünk is rá arra, amiről eredetileg szólni szerettem volna: Montenegró egy utazó (avagy turista) szemével.

Montenegróba nem könnyű eljutni. Már az odautazás is elég kacifántos, igazából mehetünk

• repülővel (közvetlen járat nincs, csak Dubrovnikba jutunk el, ami a határ másik oldalán van, onnan aztán jöhetnek a problémák a tömegközlekedéssel (mikor megy, meddig megy, mennyibe kerül, stb.))
• vonattal (van közvetlen járat Budapestről, de csak nyáron, az is csak a hét bizonyos napjain), aztán a helyi közlekedést is meg kell oldani
• autóval (erősen javallott).

Nézzük az autós lejutás alternatíváit:

• Szerbián keresztül. Belgrádig végig van autópálya, onnan szerpentin, amin nem kevés idő végigcammogni.
• Horvátországon keresztül. Nem ajánlom. Bár a Google ezt adja ki elsőre, merthogy ez a leggyorsabb mentidőben (és a leghosszabb is). De mindjárt mondom az ellenérveket.
• Bosznián keresztül. Ezt ajánlom. Nem, nem lesznek bombák az úton. Aknák sem lesznek. Feltéve ha nem állsz neki Pokémon Go-t játszani az első búzamező mellett. Sőt, még az Iszlám Állam sem rak kést a hátadba az odaúton, hiába mondja ezt sok „jólértesült” hazánkfia. A bosnyák határig nagyrészt végig van autópálya, illetve Bosznián belül is elkezdtek építkezni, Szarajevótól délre és északra már lehet suhanni. Az ország többi részén nem annyira…

Szóval miért Bosznián keresztül? Erről szóljon majd egy másik bejegyzés, ami külön erről az országról fog szólni. Elöljáróban annyit, hogy Bosznia egy nagyon jó, még felfedezetlen hely, amelyre tényleg igaz az, hogy ott még nincsen ipari turizmus. Ellentétben Horvátországgal. Vagy Montenegróval (ajjaj, előreszaladtam…).

Miért ne Horvátországon keresztül? A fenti pont miatt. Illetve nem túl lélekemelő 1000 km-t szinte végig autópályán vezetni. Mondhatnám úgyis, hogy inkább 4 óra szerpentin, mint 2 óra autópálya. Szorozva öttel. A horvát autópályadíjról nem is beszélve.

És ha már utak. Montenegróban nincsenek autópályák. Papíron már van terv rá: 

                         Tervezett autópályák.                    
                         Forrás: Wikipedia

(lásd piros és kék színnel), de az nem úgy fog megépülni, mint Magyarországon a pusztában vezetett autópályák, ahol mint tudjuk, roppant fontos egy kis domboldalba alagutat meg völgyhidat tenni, csak hogy még véletlenül se legyen olcsó a megépítése. Montenegróban viszont okkal lesznek alagutak és völgyhidak az autópályákon. Már ha egyszer tényleg lesz ilyen, és nem dob egy hátast az ottani kormányzat a várható költségek és a megépülési idő láttán. Montenegróban ugyanis hegyek vannak. Nagyok és egymás mellett sorakoznak. Ez aztán abban nyilvánul meg, hogy eljutni a tengerpartól (mondjuk Herzeg Novi-ból) egy (hazai viszonyokhoz szokva) mindössze 98 km-re lévő, az ország belsejében lévő városba (mondjuk Niksic-be), az a Google tervezője szerint 1 óra 40 perc. A valóságban még több. Ha elmentek Montenegróba, a következőkre számítsatok: szinte mindenhol 40-es sebességkorlátozás (okkal), és szerpentin szerpentin hátán. Az egész úthálózat egy hosszúra nyúlt szerpentin. Itt nincs olyan hogy egyenes út. Itt szerpentin van. Előzni? Ugyan! Jön egy lassú jármű, és te is lassú jármű leszel. Itt hiába tervezel előre, úgyis több idő lesz eljutni A-ból B-be. Megéri mégis bevállani? Meg. Ez hatalmas élmény lesz. Rájössz, hogy amit eddig gondoltál a vezetésről, azt dobhatod a kukába. Ha hazajössz, te itthon sztár leszel. Legalábbis úgy fogod gondolni. Ezek után meg se fog neked kottyanni egy kis délutáni kiruccanás Budapestről Gyulára. A 6-os úton lévő szerpentinek Pécs mellett? Ugyan kérem, azok egyenes utak némi elhajlással…

 Montenegróban autózni nagyon nagy élmény. Ha eddig nem tudtál jól vezetni, ott megtanulsz, a kiképzés után pedig sokkal magabiztosabb leszel. Az útminőség pedig elég jó, kátyúkkal csak a tengerparti kisebb településeken belül találkoztam, ahol viszont a kátyúk elég nagyok. Nem beszélve a járdák és az éjszakai közvilágítás gyakori hiányáról. A külterületi utak viszont rendben vannak tartva, kátyú nem nagyon volt, tiszták, a forgalom sem nagy az ország belsejében. Csak aztán beérsz egy kamiont és nem tudsz előzni… Vagy amikor egy kecskecsorda rohan le a hegyoldalról pont akkor, amikor (csoda történt!) épp 80-nal repesztesz a 100 km-es táv egyetlen, 500 méteres egyenes szakaszán…

És ha már hegyvidékek. Montenegró hegyei gyönyörűek, ami azért probléma, mivel viszont túraútvonalak nincsenek. Rosszul mondom, mert vannak, csak nem fogod tudni hogy hol. Nyomtatott térképek ugyanis 2016-ban sincsenek az ország túraútvonalairól. Digitálisan már elérhető néhány, de ami esetleg jó lenne, az fizetős (aki akar ezért fizetni, tegye), ami pedig ingyenes, az kb. használhatatlan. Amúgyis a túraútvonalak mennyisége össze nem hasonlítható a hazai útvonalakkal. Montenegróban olyan nincsen hogy kék meg sárga meg piros útvonal. Ott egyféle jelzés van. Valahol. Pár helyen. Hébe-hóba. Nem egy hátizsákos paradicsom ebből a szempontból. Más szempontból mégis hátizsákos paradicsom. Érintetlen hegyek és völgyek mindenütt. Ez nem a Magas-Tátra, ahol sorban kell állni ahhoz, hogy egy nem is annyira szűk túraösvényen előrejuthass. Itt tényleg megvan a lehetőség arra, hogy eltűnj a világ szeme elől és ne találkozz napokig senkivel. Bevállalós hátizsákos turistáknak nagyon ajánlott!

                    A Tara folyó völgye

Térjünk át a tengerpartra, az egyszeri vándor képébe amúgyis untig csak a tengerpartól cikkeznek a különféle útleírások, blogok, ajánlók. És itt jönnek különösen képbe azok a mondatok, amelyeket cikkem elején soroltam fel. Különösen tudnám idézni egy elég nagy nevű, idegenforgalommal foglalkozó nemzetközi vállalkozás Kotorral kapcsolatos mondatait, ami kb. úgy hangzik, hogy „romantikus, muzsikaszótól hangzatos, nyugodt sétát tehet Kotor belvárosában, ahol elfelejtkezhet a rohanó élet zajától”. Nagyon szépen hangzik, ahogy nagyon szépen megfogalmazza a legtöbb hasonszőrű honlap és blog is, hogy mi minden csodálatos dolog is vár itt az arra tévedőre. A probléma ezzel az, hogy – ahogy a fenti statisztikából is látszik – ez igaz lehetett még pár éve, de ma már nem így van. Ma sajnos Montenegrót is elérte a nyugati világ szele. Kotor óvárosában (és szinte végig a tengerparton) szelfibotokkal hadonászó, nyugati/kínai (és orosz) turisták tömegét kerülgetve kell a drágábbnál drágább boltok kirakatát kerülgetni, hogy aztán esetleg megnyugvást találjunk a város egy eldugott szegletében, ahol a panelok aljánál talán már szívesebben látott vendég egy arra tévedett turista. Sajnos odabent látszik az eladókon, valamint a néhány helyben maradott lakoson, hogy már nagyon unják, hogy perpillanat ők kerültek az állatkert ketrecen belüli részére. Tényleg ezt akarták?

                          Kotor óvárosa. A képen éppen alig láthatóak emberek.

Ha már a tengerpartról beszélünk, nem hagyhatom ki a leírásból azt sem, hogy hiába a sok szebbnél szebbnek hangzó, turistacsalogató leírás, ha az a fránya valóság kicsit más. Az egy dolog, hogy a tengerpart rengeteg helyen le van betonozva. De ahol nincs, ott vajon miért találkozik az ember kosszal és mocsokkal? Olyan nehéz lenne tisztán tartani a partot? Ott van aztán Sveti Stefan tengerpartja, ahol egy nagyon szép szigeten egy óváros épületei sorakoznak. A sziget képeivel rengeteg útleírásban találkozhatunk, csak sajnos azt felejtik el hozzá tenni, hogy a szigetre bemenni nem lehet, hacsak nem perkáljuk le a szigeten működő sokcsillagos hotelnek az egy éjszakáért fizetendő díjat. Én szimplán börtönszigetnek nevezném.

                           Sveti Stefan. Az egész sziget egy hotel. Bemenni nem lehet...

Sajnos a pénz nagyon nagy úr az országban. Szinte minden lélegzetvételért pénzt kérnek a helyiek. Az, hogy a parkolásért fizetni kell, azt még megértem. De az, hogy bebocsájtást nyerjünk szinte minden, turisták által látogatott, frekventált helyre, azt már nehezebben tudom elfogadni. Ilyen pl. a Kotor fölötti turistaút, amelyen a várba tudunk feljutni. Cserébe kapunk egy teljesen leromlott állapotú, vasbeton elemekkel tarkított várat, meg szép kilátást. Köszönjük. Persze nem kell nagyon messzire menni lenyúlásban: ami a horvátországi Dubrovnikban van, az már nonszensz. Az egy dolog, hogy a parkolási díj 1500 ft/óra, rendben, megértem. De miért is kellene fizetni 120 kunát (több, mint 5000 Ft), hogy a vár oldalára kimehessek fényképezni? Ami persze lehetetlen, a sok szelfibot láttán a magára valamit is adó turista inkább elmenekül onnan és felgyalogol a hegyoldalra, ahol – amellett, hogy oda nem másznak fel a tengerjáró hajókból kipottyantott turisták – jóval szebb kilátás nyílik a környékre.

Ha nem csak a tengerpart miatt megyünk Montenegróba, hanem érdekelnek minket a hegyek is, akkor viszont már jóval könnyebb a helyzetünk. Ugyan említettem, hogy turista útvonalak nem nagyon vannak, de turisták se nagyon, 1-2 felkapottabb helyszíntől eltekintve (pl. a Tara folyó vidéke, ahol azért már megjelent az ipari turizmus, ami 3 drótkötélpálya képében is manifesztálódott). A hegyvidék meglátogatása ajánlott, utána biztosan másképpen fogunk tekinteni a magyarországi domboldalakra. Ha pedig az albán határnál fekvő Skodra tó felkeresésére indulunk, ne legyünk restek alkudozni a hirtelen ránk törő helyiekkel, akik mindenáron rá akarnak minket venni egy csónakázásra. Persze fantasztikus ajánlatuk van arra, hogy kivigyenek minket a tóra: alapból 40 euróval kezdenek, de ez csak egy basic túra, a fantasztikus, másfél órás, fürdőzős kirándulás csak 60 euró. Köszönjük hogy dúsgazdag nyugatiaknak néznek minket, azonban elnézést, magyarok vagyunk, sokalljuk. Alkudozzunk!

                           A Skorda-tó. Némi alkudozás nem ártott.

Sajnos az embereken sokszor látni, hogy nem állnak a helyzet magaslatán,  ha egy kis emberségről lenne szó (egyes helyeken úgy mondanák, hogy van egy pár bunkó arrafelé, de ilyet Isten ments hogy le merjek írni, még általánosítanék).

Általában véve az országon nagyon látszik, hogy a Balkánon van. Szemben Horvátországgal, amelyről azért kimondható, hogy színvonalban egyre inkább hozza azt, amit egy Európai Uniós tagállamnak kell hoznia, ez Montenegróról 10 évvel a függetlenedés után még mindig nem mondható el. Látszik, hogy a gazdaságot az idegenforgalomra alapozzák. A majdnem megkétszereződött turistákkal azonban nem nagyon tudnak még mit kezdeni. Sajnos az, hogy mindenért pénzt kérnek, cserébe lepukkant tengerparttal, a tengerparti régióban minősíthetetlen közlekedési morállal és infrastruktúrával várják a turistákat, nem elég. Nem elég az, hogy Budvában és környékén egyre másra húzzák fel az ingatlanokat, kezdeni kellene valamit inkább az általános képpel, hogy a Montenegróig elvezető külföldi turisták ne a koszos parkolókba kivezényelt pénzleszívó kisiparosokkal találkozzanak először, amiért cserébe kosszal és minimális infrastruktúrával kelljen szembesülniük aztán.

                           Montenegró. Tengerpart.

Montenegrónak még van hova fejlődni mind a szolgáltatás színvonalát, mind az infrastruktúrát tekintve. Sajnos az ország számára a kitörési pont jelenleg valóban csak a turizmusban látszik. Ezzel viszont a helyieknek együtt kell élniük, vállalva azt, hogy egyre inkább egy kirakat-országgá válnak a jövőben, hacsak el nem merülnek addig a tengerparton hagyott szeméthegyek sokaságában.